Azt hiszem nem írtam még le mennyire örülök hogy itt lehetek
Finnországban.
Bár falun élek itt is és be kell vallanom gyakran unatkozom,
mégis az a béke és nyugalom ami itt körülvesz semmihez sem fogható. Olyan közel
érzem magam a természethez mint soha máshol. Mintha az ég is közelebb volna,
szinte megérinthetem a felhőket. Az emberek is rendkívül kedvesek. Olyanok is
leállnak velem beszélgetni az utcán akik angolul nem nagyon tudnak, de nagyon
próbálkoznak. És én is megerőltetem magam néha hogy finnül kinyökögjem a
boltban mit szeretnék. Ptóbálkozunk
próbálkozunk és ettől mindenki oly vidám.
Szóval úgy döntöttem megpróbálok itt maradni ha befejeztem a
projektet. Nagyon remélem hogy sikerül valami munkát találnom. Természetesen
azzal tisztában vagyok hogy bevándorlóként kissé változik a helyzetem. És bár
mindenki nagyon segítőkész azért egy jó darabig kívülálló leszek még akkor is
ha a nyelvet már tanulom. De mindenesetre eddig csak jó tapasztalatom volt és
remélhetőleg így is marad. Jó érzésem van a jövőmmel kapcsolatban.
Egy hétig otthon voltam Magyarországon. Lényegében csak
anyum esküvője miattmentem haza. Az esküvő egyébként nagyon szépre sikeredett.
És találkoztam néhány jó barátommal is, úgyhogy igazán szerencséshetem volt.
Ugyanakkor szeretném megjegyezni azt is hogy ebben azegy
hétben találkoztam azokkal a dolgokkal is amik miatt nem szeretnék
Magyarországon élni. Vagyis szeretnék én de ezek a dolgok teszik kellemetlenné
vagy épp lehetetlenné. Szóval bementem egy ajándékboktba, a pénztárban egy
gyakornok lány állt. Elnézést kért mondván meg kell várnunk a kollégáját mert ő
egyedül nem nyúlhat a pénztárgéphez. Én persze nem siettem mondtam semmi gond
várunk. Megjött a kolléga és ő intézett mindent. Most nem panaszkodni akarok, a
kiszolgálás kifogástalan volt. Csak a szerencsétlen gyakornoklányra gondolok,
ha soha nem nyúlhat a pénztárgéphez mert mindent a kolléga csinál helyette
akkor ő mikor fogja megtanulni és hogyan lép tovább a gyakornoki posztról? Én
meg itt Finnországban a nyelvet sem beszélem, a pénzt sem ismerem (azért ez
túlzás, ismerem de ugye otthon még nem használatos az euró) és mégis
betanítottak mindenre és kezelem a pénztárgépet, és kasszát is zárok műszak
végén. No hát erről enbyit. A másik dolog az emberek mentalitása úgy általában
a hétköznapokban. Pesten bkv járaton ülök, sok a csomagom ezért a mellettem
lévő ülésre is pakolok. Megjegyezném a buszon rengeteg üres hely volt még.
Felszáll egy idős néni a férjével, megáll mellettem (persze én már nyúltam is a
táskámért hogy odébb tegyem) és megszólal „most pedig odébb teszi a
comagjait...!!!!”. Semmi elnézést leülhetek e vagy legyen szíves elvenni a
táskáját. És ugye ahogy írtam volt még jó pár üres hel ahová a férjévelegyütt leülhettek
volna. Csak kötekedni támadt kedve azon a csodás napon. Itt Ranuában ha
bemegyek a boltba egy üveg vízért mondjuk, és hosszú sor áll a pénztárnál az
idős néni akinek a bevásárlókocsija tele van maga elé enged, mondván én úgyis
hamar végzek. Logika. Hát szóval ennyi. Biztosan mindenhol vannak ilen meg
olyan emberek is. Itt most csak azt akartam elmondani hogy a fél év alatt amit
itt töltöttem csak pozitív dolgokat tapasztaltam, és amikor haza mentem egy
hétre csak a negatívumot láttam (esküszöm hogy nem szántszándékkalazt
kerestem).
Lesz ami lesz. Jövő héten találkozok a fogadó szervezetem
vezetőjével, hogy beszéljünk a lehetőségekről. Ha ő nem tud segíteni már
kinyomoztam merre van a bevándorlási hivatal...
A legrosszabb ami történhet hogy itt sem találok
munkát és vissza megyek Magyarországra. Igazából semmit sem veszítek. És van
négy hónapom a projektem végéig 😊
